Az itteniek elmondása szerint ritka az ilyen szép ősz Torontóba, mint az idei. A Magyarok Házába tartva, ahol az 56 os szabadságharc 51. évfordulóját ünneplik az itteni magyarok, szinte kimelegszik az ember a fehér ingben és fekete mellényben. Vélem, hogy nemcsak a meleg miatt vagyok én is izgatottabb a kelleténél, hanem azért is, mert most először ünnepelem távol a hazától az 56 os forradalmat, aminek itt különösen nagy tekintélye van. Érthető, hisz többen pont annak bukása miatt jöttek, menekültek el otthonról.

A nagyteremben már lassan minden készen áll arra, hogy elkezdődjön az ünnepség. Nagyobb részt az első és második generációs magyarok jönnek szépen felöltözve, többségükön nemzeti szalag és jelvény. Nem meglepő, hisz minden egyes szimbólum a hazára emlékezteti őket. Arra a hazára, amelyik vagy elüldözte őket, vagy a jobb élet reményében kényszerültek elhagyására. Fiatalt nem nagyon látok, ők nem jönnek a rendezvényekre, vagy csak ritkán. A harmincezres torontói magyarságból amúgy közel ezren járnak rendszeresen a programokra. Említem barátomnak Zsoltnak, hogy ez sajnos nálunk is így van.

A terem a 14. 00 órás kezdésre még nem telt meg, de itteniek elmondása szerint soha nem tudják pontosan kezdeni a rendezvényeket. A magyarok mindig késnek. Mondom én is, hogy otthon sem más a helyzet, ezen jót nevetnek.

Ahogy Magyarországon, itt is vannak tisztelt vendégek, őket köszöntik majd elénekeljük a Himnuszt. Nem mondom, hogy másképp szól mint otthon, de valahogy itt kint Kanadába nekem megdobban a szívem és úgy férfiasan elérzékenyülök.

Néha az az érzésem, hogy otthon vagyok

Az ünnepi szónok, Dr. Szakály Sándor történész, akit egy itteni hölgy, Emőke néni gardírozott (azaz finanszírozta itt tartózkodását) éppen arra hívja fel a hallgatóság figyelmét, hogy az összetartozás, a közös értékek keresése teheti a nemzetet egységessé, amire egyébként tényleg nagy szükség lenne. Arra az összetartozásra, amely itt kint sincs meg mindig. Néha az az érzésem, hogy otthon vagyok, hisz az emberi gyengeség különböző megnyilvánulásai hasonlóak a Magyarországon tapasztaltakhoz.

Dr. Szakály Sándor azért ért az itteniek nyelvén - pedig nem is használja az otthon megszokott és tapsra kényszerítő fordulatokat - szónoklata végén hatalmas tapsot kap. Az emberek először tétován, majd egyre határozottabban állnak fel a helyükről. Mosolygok magamban, hisz pont azt a korszakot akarta a forradalom megszüntetni, amelyiknek egyik tipikus szertartása volt az állva és ütemesen tapsolás. Egy kicsit élvezi a sikert, de aztán rohan el, mert a gép indul, otthon van elfoglaltsága. Elköszönvén mondom neki, üdvözlöm a hazaiakat és várjanak, mert megyek.

Az ünnepség második felében a színpadon állva többször gondolok arra, hogy vajon milyen érzésekkel hallgatják a dalokat és a verseket. Mellettem ül Weber András, gordonkaművész, aki a 80-as évek elején jött ki. mestere hangszerének, jómagam is elmerülök az általa keltett hangok gyönyörű tengerében.

A műsor végén nagy tapsot kapunk, a programban közreműködő itteni gyerekekkel együtt meghajolunk. A Szózatot már nem is énekeljük el, nekem hiányzott, szerettem volna énekelni, hogy hazádnak rendületlenül..., biztos felemelő lett volna.

Ezt követően koszorúzás a Ház előtt, az utcán a jó kanadaiak megcsodálják a sok magyar zászlót majd véget is ér az ünnepség. A többség hazafelé tart, néhányan, köztük mi is , még megnézi a Szabadság, szerelem című filmet. Hazafelé a kocsiból nézem a torontói éjszakát, a fényeket. A hárommilliós városban 30 ezer magyarból közel négyszáz békében és méltósággal ünnepelt. Arra gondolok, otthon is lesz-e ilyen béke. Ránk férne... rendületlenül.

Torontó, 2007, október 21. 23.00